Alig tudunk olyan nevet említeni az elmúlt tíz évben feltűntek közül, akinek népszerűsége töretlen, vagy aki legalább huzamosabb ideig az élvonalban maradt. Csak a nagy öregek, az élő legendák érvényesülnek. Az egyre nagyobb méreteket öltő trendnek KT Tunstall lehet a következő áldozata. A tünetek már mutatkoznak: a szeptemberben kiadott stúdiólemeze világviszonylatban korántsem olyan kelendő, mint a még most is remekül fogyó bemutatkozó, amelyből eddig négymillió példányt értékesítettek. Ez magyarázható persze az énekesnő váltásával is: az eredeti stílusától való elrugaszkodásával.

Az édesanyja révén kínai felmenőkkel is rendelkező, 1975. június 23-án született skót KT Tunstall 2004 decemberében jelentette meg az első, Eye To The Telescope című albumát. Akkortájt a brit zenei életet két pólus fémjelezte: az egyik oldalon az elmúlt három évtized zenéjéből merítő, néhány esetben arcátlanul lopó, a britpopot továbbgondoló gitárzenekarok álltak, velük szemben az érzelmes, sok esetben túlságosan is melankolikus énekes-dalszerzők sorakoztak fel James Blunt vezetése alatt. Ebbe csöppent bele az utóbbi csoport oszlopos tagjaként, az előző években háttérbe szorult folkos-gitáros vonal képviselőjeként a számos hangszeren (gitáron, basszusgitáron, zongorán, fuvolán) játszó énekesnő. Ezt megelőzően tévés gyerekműsorokba írt zenét, és több független együttesben is megfordult. Énekesnőként közreműködött a környékünkön is népszerű Oi Va Voi nevű világzenét játszó londoni zenekar 2003-as Laughter Through Tears című második nagylemezén – többek közt a magyar Anima Sound System egykori (akkori) énekesnője, Németh Judit társaságában, aki az A csitári hegyek alatt című népdal átdolgozását énekli, természetesen magyarul.

Jól emlékszem az „első találkozásomra” KT Tunstall-lal. Az egyik londoni rádióállomás műsorán hallottam először a Black Horse And The Cherry Tree című szerzeményét. Azt hittem, Suzanne Vega általam ismeretlen nyolcvanas évekbeli felvétele szól, de csak néhány pillanatig, a hangzása ugyanis friss. Az énekesnőt néhány héttel később már Nagy-Britannia új üdvöskéjeként emlegette a szakma. Egy tragédiának köszönheti, hogy sínre került a pályafutása. Az utolsó pillanatban – „jobb híján” – őt hívták be a népszerű brit szórakoztató tévés show, a Later With Jools Holland egyik adásába, Nas helyére, mivel az amerikai rappernek meghalt az édesapja. Az említett Black Horse And The Cherry Tree című dalát adta elő, s innentől kezdve biztos alapokra került a karrierje. Nagy-Britanniában 2005-ben az énekesnők közül ő adta el a második legtöbb albumot (a grúz származású Katie Melua előzte meg) – a zenészként is közreműködő Steve Osborne producer felügyelete mellett rögzített Eye To The Telescope 1 023 650 példányban fogyott két éve a szigetországban. 2006 februárjában a BRIT Awardson megkapta „A legjobb brit énekesnő” díjat.

KT Tunstall sikere az egyszerűségben és hitelességben rejlik. Az első lemezének lírai, bensőséges zenéjében az észak-amerikai folkzene keveredik dzsesszes elemekkel. Az ének változatos, a szerzemények refrénje sokszori meghallgatás után is izgalmas, a szövegek beindítják a fantáziát. Háttérzenének is kiváló, de akkor igazán hatásos, ha rákoncentrálunk. A korong két slágerét: a Black Horse And The Cherry Tree-t és a Suddenly I See-t az énekesnő egyedül komponálta. Tavaly májusban kiadott egy DVD-vel kiegészített akusztikus albumot Acoustic Extravaganza címmel, majd eltűnt.

Júliusban alaposan meglepődtem az új nagylemezét beharangozó Hold On című felvétel hallatán. Biztos nem voltam egyedül. Azzal számolni lehetett, hogy váltani fog: a rétegzenei stílusoktól, vagyis a perifériáról megpróbál a középpontba, a még nagyobb tömeget vonzó stílusok és stíluselemek felé orientálódni. Ennek ellenére bizonyára senki sem várt tőle már-már táncra csábító, kifejezetten rádióbarát folkos popdalt. A Hold On ugyanis így jellemezhető. A nagyrészt egygitáros Eye To The Telescope-hoz képest a Drastic Fantastic című album inkább zenekarra írt popfelvételeket és intim balladákat vonultat fel. Az erős mondanivalóból eredően az énekesnőhöz a folkosabb, egyszerűbb előadásmód jobban passzol. Elképzelhető azonban, hogy az első lemez ismeretében állítom ezt, amelyen tényleg minden rendben volt, s ha azt nem ismerném, ezzel is tökéletesen elégedett volnék. Az egyedi, nyers megszólalásból a másodikon kevesebb van, de még így sem kell agyonpolírozott, steril albumra számítani. A hölgy elmondása szerint nagy hatással volt rá a The White Stripes, az Arcade Fire, a The Killers és a Bloc Party, ezek ösztökélték a gyorsabb és gazdagabban meghangszerelt dalok komponálására. „Megtaláltam a bennem rejlő folk-punk vénát” – nyilatkozta. Az énekstílusról és dallamokról most is eszünkbe juthat Suzanne Vega – főleg az If Only és a Funnyman című felvételek hallatán. A tempós, groove-os I Don’t Want You Now pedig a The Lemonheads kilencvenes évek eleji hangzásvilágát idézi. A korong vége elcsendesedik, a belső megnyugvás megtalálására irányuló vágy válik központi témává, amely az utolsó előtti, csodás Someday Soon című szerzeményben csúcsosodik ki. A lemez felvételeit és utómunkálatait ezúttal is a több hangszert megszólaltató Steve Osborne irányította.

A Drastic Fantasticon keresztül merészebb KT Tunstallt ismerhetünk meg. A finomabbra kivitelezett hangzásból és az egzotikusan csinos énekesnő szexis mivoltát jobban kihangsúlyozó törekvésekből (leginkább az öltözködésből) arra következtethetünk, hogy az énekesnő valóban ki akar lépni a középpontba, már nem éri be klubokkal, a nagy koncerttermek felé kacsintgat. Ebben csak a fent említett trend akadályozhatja meg. Annak ellenére, hogy az új albuma – az elsővel ellentétben – valószínűleg nem végez majd az év legjobb hanghordozóit összegző lista élmezőnyében, drukkoljunk, hogy ő maga maradjon meg az élvonalban további jó pár nagylemez erejéig. Kár volna, ha eltűnne a süllyesztőben, hiszen KT Tunstall még idén ősszel is a brit zenei élet egyik üde színfoltja.

A CD-borítót – az énekesnő Live Earth-beli szerepvállalásával összhangban – száz százalékig újrahasznosítható papírból készítették. Jobban belegondolva, nem értem, miért, kizártnak tartom, hogy bárki is kidobja. Az albumnak a zenei polc szembeeső részén a helye. Meg persze a lejátszóban, minél többször. (Új Szó)

Puha József

2007. 11. 13.