Végre megérkezett a Los Angeles–i csapat 4. albuma. A recepten az idők során nem sokat változtattak, de sok finomítást vehetünk észre, ami kétségtelen profizmusokat erősíti. Ezúttal a rövidségre törekedtek. A max. 3-4 perces szerzemények, mint sötét álmok törnek fel bennünk, függőséget okozva aziránt hogy újra és újra meghallgassuk a fogós dallamokat sem nélkülöző digitális, a Mátrix stílusjegyeit felvonultató támadásokat. A Fear Factory lemezek mindig egy film köré épülnek. Ami 1993-ban a Terminator világát idézte, az ma a digitális mátrix-é. A csapat a lemeztől az igazi áttörést várja, mely több neves producer visszautasítása után azért mégis egy profi menedzsment iroda irányítása alá került. Ezt jelzi a sorból kilógó „Invisible Wounds” című szám, ami popularitásával odáig fajult, hogy akár kereskedelmi médiumok szereplőjévé is válhat, nem beszélve a „Back The Fuck Up”-ról, amelyben B-Real – a Cypress Hill frontembere – szerepel, erősítve a szélsőséges műfajok manapság oly népszerű keveredését. A lemez zárótétele – a hagyományoknak megfelelően – egy lelassult ballada, amit Burton C. Bell kissé Ozzy-s (Black Sabbath) hangfekvése tesz érdekessé. Akik kétkednek abban, hogy ez a digitálisan rögzített, ultra gyors metal lemez csak a technika szüleménye, azok látogassanak el a Fear Factory egy koncertjére, ahol minden kétségüket azonnal köddé oszlatja a színpadról áramló teljesítmény. Digital Connectivity at http://www.fearfactory.com/

Jónap Tamás

2001. 07. 24.