Igaz, nem a médiában – csak kevés rádió játssza a dalait –, hanem a sajtóban: minden fontosabb újság és internetes portál kitér rá, bemutatót, kritikát közöl róla. Már-már az az érzésem, mintha csak a szakmabeliek szerezték volna be a hanghordozót. A mérsékelt siker nem igazán fedi a valóságot, a fogadtatás inkább bukásszagú – az előző két album népszerűségével összehasonlítva mindenképpen az. A lemezeladási listákon a viszonylag jó debütálás után mindenütt mélyrepülésbe kezdett: Nagy-Britanniában a másodikról a 21. helyre hátrált, az Egyesült Államokban a kilencedikről ötven helyezést zuhant. Egy angol újságíró nemcsak az év első fontos albumának nevezte, hanem jelzésértékkel is felruházta. Szerinte az első hetekben elért eladási példányszáma jelzi, idén mire számíthatunk a zenei piacon: tovább csökken-e a hanghordozók iránti kereslet, vagy némileg stabilizálódik a helyzet. Ezzel nem értek egyet! A Franz Ferdinand nem egy stabil rajongótáborral és a poppalettán bérelt hellyel rendelkező együttes! Ezen felül 2009-ben már korántsem olyan nagy szám, mint három-négy éve volt. Hiába divatelindító, ha közben a divat, 2007-től fokozatosan elmúlófélben van.

A karizmatikus Alex Kapranos énekes-gitáros vezette, Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös nevét választó skót zenekar 2002-ben alakult meg. A 2004 februárjában boltokba került, cím nélküli első nagylemezéről csak később derült ki, hogy az évezred eddigi legjelentősebb brit albumaként vonul be a zene történelemkönyvébe – és ez nem újságírói túlzás. Üresjáratok nélküli csúcskorong, kiváló szerzeményekkel, de önmagában ez nem elég az érdemhez, ahhoz más is kellett. Az, hogy az évek során felértékelődjön. Sikerének köszönhetően elindult az évezred első – új hullámot és posztpunkot egyesítő – gitárzenei érája, amely átírta nemcsak Nagy-Britannia, hanem többé-kevésbé az egész világ zenei kínálatát. Kellettek nagyon a változások, hiszen az akkortájt menő együttesek elég vérszegények voltak: jobb esetben az amerikai garázsrock újjáéledéséből, rosszabbik esetben még mindig a kilencvenes évek hagyatékából táplálkoztak.

A Franz Ferdinand 2005 októberében kiadott You Could Have It So Much Better című második nagylemeze már nem annyira tökéletes és egységes, mint az első, de egy rossz szavunk sem lehet rá, főleg annak tudatában (ez is utólag derült ki), hogy a folytatásban, a második albummal – a sheffieldi Arctic Monkeyst leszámítva – a stílus egyik képviselője sem volt képes előremutató felvételekkel bővíteni a repertoárját. Ráadásul nem tudták megismételni a bemutatkozó korongjuk sikerét – a leírtaktól függetlenül persze –, ami felgyorsította a hullám alábbhagyását. A lemezkiadók mostanában sorra kötik az útilaput a korábban nagy reményekkel szerződtetett gitárzenekarok talpára. A még életképes követők legtöbbje tavaly előrukkolt a harmadik albumával, és az éra lecsengését mutatja az is, hogy már egyikük kapcsán sem beszélünk új hullámról és posztpunkról. Más mellékvizekre eveztek.

Az idő múlásával egyre több szakember tette fel a kérdést: ebben a helyzetben vajon mire lesz képes a divatelindító, az elmúlt években háttérbe szorult Franz Ferdinand? Úgy tűnt, a továbblépésre nem! (Pedig néhányuk eleinte még a divathullám kómából való felébresztését, majd újbóli felvirágoztatását is várta tőle.) Az együttes háza tájáról egymásnak ellentmondó hírek érkeztek a készülő harmadik nagylemezzel kapcsolatban. A zenészek nem találták sem a megfelelő irányt, sem a megfelelő háttérembereket. Olykor gyökeres változásokat ígértek, máskor a kitaposott útról és az azon való haladásról beszéltek. Szó volt keményebb, szintetizátoralapú dance-zenéről, dirtypopról (Kapranos szerint ez a poppunk ellentéte, abból a mocskot mellőzik, ez viszont tele van mocsokkal), afropopos és dubos hatásokról, másfajta hangszerparkról, például régi orosz billentyűs hangszerek alkalmazásáról, és folytathatnánk a sort. Producerként meglepetésre a képbe került a korábban a Girls Alouddal, a Sugababesszel vagy Kylie Minogue-gal is dolgozó Brian Higgins, a Xenomania nevű csapat főnöke – el is indult vele a stúdiómunka –, ami azért volt furcsa, mert a formáció már túljutott sikerei csúcsán. Az együttműködés – a várakozásnak megfelelően – félbe is szakadt. Ezek mind-mind annak a jelei voltak, hogy a zenekar nem tudja, hogyan tovább. Bár a koncerteken azért felbukkant egy-két reményteljes új dal, és néhány válogatásalbumon meg is jelent közülük egy-kettő.

A lemezanyag végül a Fatboy Slim, Kylie Minogue, Lily Allen vagy Emilíana Torrini mellől ismerős Dan Carey producer irányításával készült. Az előzetesen, digitális formátumban már tavaly decemberben kiadott (maxi CD-n január 19-én került forgalomba) diszkós, euforikus, bulizásra csábító Ulysses című szerzemény – melyhez narkolepsziás hangulatú videoklip készült – azt sugallta, hogy az együttes végül is hű marad önmagához.

A Franz Ferdinand a január 26-án megjelent Tonight: Franz Ferdinand című albumán valóban nem távolodott sokat az eredeti hangzásvilágától. Az előző kettővel összehasonlítva túlsúlyba került szintetizátorjelenlét és erőteljesebb diszkóritmusok jellemzik, némi afropopos kalandozással. Kevesebb a posztpunkos elem, de ez továbbra is az a lalázós zene, amilyet ismerünk tőle. Ugyanúgy egyszerű, magával ragadó, dallamos, sok mindenre, konkréten azonban semmire sem emlékeztető, elvileg nosztalgikus, gyakorlatilag vadonatúj felvételek hallhatók a korongon. A Franz Ferdinand harmadik lemeze – akárcsak az előzőek – egy régvolt világba és időbe kalauzol, s csak a zenei utazás végén tudatosítjuk, hogy ez a világ nem is létezett. A követők albumait hallgatva pontosan tudjuk, ki honnan koppint, kit utánoz, Kapranoséknak viszont egyedi stílusuk van. A kulcs ebben rejlik. Ezért csatlakozom a jóval kisebb táborhoz, ahol azok a kollégák vannak, akik nem csalódtak a nagylemezben. A többieknek igazuk van abban, hogy a zenekar nem tudta eltüntetni a jövője felett lebegő kérdőjelet, az új repertoárja nem elég határozott, nem egységes, de – megint az Arctic Monkeyst leszámítva – a követők egyike sem tudott ilyen második albummal előrukkolni (nemhogy harmadikkal), tehát az együttes valóban jócskán kiemelkedik az átlagból, és az előrelépés lehetősége benne van. A bolondos, ironikus szövegvilág javarészt a szerelmet, kapcsolatfüggőséget, féltékenységet, vagy ellenkezőleg, azok hiányát boncolgatja.

A nagylemez CD-n, bakeliten, dupla CD-n és exkluzív, DVD-t is tartalmazó díszdobozban szerezhető be. A dupla kiadás Blood című bónusz-CD-je nyolc dalt tartalmaz: az album felvételeinek új címekkel ellátott dubverzióit, lecsupaszított, ritmusközpontú, tánczenei, kizárólag a rajongóknak ajánlott remixeit. Vajon hányan maradtak? (Új Szó, Szalon)

Puha József

2009. 02. 26.