Na itt van, végre megérkezett az ország legmuzikálisabb stricijének 3. albuma! A gengszter műfajban tevékenykedő előadóművész, 2 önálló albumával már korábban bebetonozta magát a hazai állócsillagok közé, de a mostani stricis produkció méltán számíthat frenetikus sikerre a magyar szakos bölcsészek, az erőszakos utcagyerekek, és a nedves álmokban fetrengő kamaszok között. A lemez boncolása előtt előljáróban a következők: Dopeman 6 évvel ezelőtt fűzte a nővérem barátnőjét, Mariannt, és az ő elmondása szerint: "Laci egy nagyon kedves fiú volt, nem látszott, hogy ő lesz Magyarország rémálma". Elég volt néhány év, és a kedves szolíd fiatalemberből egy ízig-vérig kőkemény repper-nepper-gengszter lett. Nevétől sorra dőlnek le az üllői úti fák, vesztik el színüket a szoláriumban ropogó tini-combok, sárgulnak a kőbányai piacon az áfátlan külkereskedők. Elhatárolódva azonban ezektől a szubjektív megjegyzésektől, érdemes megemlékezni arról, hogyan indult Dopeman karrierje: Egy nap, amint épp az Üllői úti Guillotine Clubban iszogatott, megismerkedett Zana Döglégy Zolee-val. Történt ezután sokminden szerencsés dolog Lacival. Bejutott hírszerkesztőnek egy TV műsorba, leszerződött az 1Grecords-al… Nem sokkal később, méginkább ránevetett a szerencse, mert Lory B. kiszállt a Kartelből, és így Dopeman elfoglalhatta hőn áhított helyét a bandában. A csapat sikert sikerre halmozott, és még a híres Arany Zsiráf díjat is megkaparintotta. Most pedig ámulunk és bámulunk, mert itt van Dopeman, Magyarország második rémálmával. Ne essen kétségbe senki, a mostani rémálom nem is olyan rémisztő, sőt helyenként egész jó. A szöveget még mindig nem lehetne berakni egy második osztályos olvasókönyvbe, de a zene már egészen jó. Van benne valami "kraft", amolyan kakaóféleség, ami segít túltenni magam a hímsoviniszta szövegeken. A lemez hallgatásakor a meglepetés első része akkor ért, amikor intro gyanánt egy kisfiú belekezdett valamely angol nyelvű kiszámolósdiba. A picurka csak mondta a magáét, miközben kicsi Dope (Pityinger Péter) laza mediterrán gitárfutamokat csúsztatott alá, kifinomult technikai tudással. Ez azonban csak bevezetés volt a címadó dalhoz, melyben jönnek-mennek a szennyesebbnél-szennyesebb szövegek, amire Barney (United) nyöszörög, trillázik, mintha éppen egy romantikus brazil szappanopera lepedőjelenetét szinkronizálná. Tudni kell azonban, hogy Dopeman itt van már megint. Hideg a feje és rossz a vére, de ha gádzsi szagot érez, megindul, mint a véreb. Hiába ez egy állati lemez, szerelmi vallomásokkal, kivagyisággal, mértéktelenséggel, droggal, fegyverrel nameg pin*kkal. Igazságtalan volnék, ha zenei oldalról nem közelíteném meg a témát, úgyhogy most megteszem: Hölgyeim és Uraim, ezen az albumon felbukkan az ismét divatos 70-es évek funky témája fúvósokkal körítve, bezizzen itten egy nagyobb leheletnyi acid-jazz, egy szemüvegfoncsornyi vadromantika, és szekérderékra való Líra, na meg a Lant. Szép, szép, hogy próbálkozom másról is írni, mint a szöveg, azonban ez teljességel felesleges, mert a műfaj, GENGSZTERREP! Akinek ez kell, tegyen egy szívességet: Húzza fel a 3 csíkos adidasát, húzza be a sörhasát és zúzzon a legközelebbi szaküzletbe! Akinek pedig nem, annak üzenem. Nem vagytok egyedül!!

Jónap Tamás

2001. 03. 25.