A Plastic Beach felemás. Egyrészt nagyszerű rendező elméről tanúskodik, hiszen a seregnyi közreműködő miatt akár széttartó is lehetne, de nem az. Nincs azonban bolondozás, és nincs szivárványos pop. Több az üresjárat (Empire Ants, Glitter Freeze, To Binge). Kevés a top10-es darab: nincs Clint Eastwood, sem Feel Good Inc., van viszont egyfajta új Gorillaz-sound (Stylo), ami simán meghatározhatja az új idők új soulját, ahogy tette azt Gnarls Barkley pár évvel ezelőtt. A Plastic Beach-en több a melankólia. A (barkács)elektronika, a kísérleti hiphop és a soul dominál.

A Plastic Bay-be az Orchestral Intro szimfonikus luxusóceánjáróján hajózunk be, hogy ott aztán a Snoop Dogg-gal és egy kilenctagú chicagoi rezesbandával felvett Welcome To The World Of Plastic Beach G-funkja lazítson le. A White Flag közel-keleti körútja után a Mos Deffel és Bobby Womackkel közös Stylo üt be: egy electrós "crack funk" nem kevés marcangoló soullal.

A kopogó zongorás, harmonikás Some Kind Of Nature-t Lou Reed teszi áthatóvá. A diszkós, electropopos On Melancholy Hill egyszerre flegma és szárnyaló; a Mos Def által teledumált Sweepstakes olyan, mintha az Anima Sound System tolná a hiphopot. A Cloud Of Unknowingot Bobby Womack fáradt, elgyötört soulja viszi el. A műanyag zónából végül a pattogós, jazzes Pirate Jet fedélzetén térünk vissza természetes közegünkbe - amit jobb híján még Földnek nevezünk.

Zsó

2010. 05. 04.