Az ember huszonévesen energiabomba, megállás nélkül pörög, az élet minden területén. A zenében meg főleg. Másik állomásra vált, ha kihozzák a kerékvágásból, a pörgős dalok, menő slágerek sorát lassúval, ne adj isten lassú instrumentálissal szakítják meg. Azokat meghagyja az „öregeknek”. Ma már más a véleményem.

St. Martin repertoárja az évek során bővült, gazdagodott, de a rádiók még mindig mellőzik. A hűséges rajongóinak és a szaxofon kedvelőinek köszönhetően azonban több mint másfél évtizede bérelt helye van a magyar zenei élet élmezőnyében – bár az ő hanghordozóinak példányszáma is jócskán megcsappant. 1994-ben rukkolt elő az első CD-jével, azóta folyamatosan jelenteti meg a lemezeit.

Az 1965-ös születésű St. Martin óvodás kora óta zenél: zongorázott, basszusgitározott, dobolt, trombitált. Minden kipróbált hangszer elvarázsolta, lenyűgözte. Aztán jött a legnagyobb szerelem, a szaxofon. Tenor, alt, végül szoprán. Szerzeményei, sőt még az átdolgozásai is összetéveszthetetlenek, egyénisége jelen van minden egyes zeneszámában. Időközben a pánsípot is felfedezte magának.

A Föld szélén, középen című albumon tíz felvétel, nyolc átdolgozás és kettő eredeti hallható. Ha már a bevezetőben a pörgésről esett szó, ez a zenész eddigi legpörgősebb lemeze. Nemcsak pezsgő, lendületes, dinamikus, hanem érzelmes is. A délszláv és latin zenei világ magyar tálalásban csendül fel. Az új dalok kiegészítik az átdolgozásokat. A Csak te kellesz…, a Rumba! című újdonság ugyanúgy az összkép meghatározó darabja, mint a temperamentumos Balkán Világ – Virág című átirat. A Mindenki, minden című felvételben Szirtes Edina Mókus hegedűn kíséri St. Martint, és vokálozik is benne. A zenész fia, Szentmártoni Norman énekesként működik közre, a Rómeó és Júlia című musicalből Lőrinc barát egyik dalát, a Mit ér a hit? címűt énekli. A CD-t záró A Föld krónikása című, pánsípon előadott felvétel a vörösiszap-tragédiát dolgozza fel. A határtalan fájdalom reményteli jövőképbe torkollik, a végén elhiszem, hogy szebb lesz a holnap. „A vörösiszap által okozott tragédia engem is mélyen megérintett. Szeretnék segíteni a szinte mindenüket elveszített embereknek, jelen esetben a gyermekeknek az újrakezdésben, folytatásban” – nyilatkozta a zenész, aki az album december 31-ig eladott példányainak rá eső bevételét a tragédia által érintett gyermekek részére ajánlja fel.

St. Martin ismét bebizonyította, hogy az ilyen, javarészt instrumentális korong is lehet kellően változatos. Az egyik dal szomorúságot áraszt, gondolkodóba ejti a hallgatót, a másik lelket simogat, csodás nosztalgikus emlékeket ébreszt, a következő csak simán magával ragad, táncba hív. A változatosság ellenére az összkép egységes. „Életem legjobb lemeze” – mondta St. Martin. Nem biztos. (De a helyében én is ezt mondanám.) Tény, más, mint az eddigiek, talán az eddigi legemberibb.

Ma már nem értem, St. Martin felvételei miért nem férnek be a rádiók kínálatába. Az utóbbi években több olyan dala is készült, amely tökéletesen beillene korunk slágerei közé, nem lógna ki a sorból. Azt nem fogadom el indoknak, hogy azért nem, mert instrumentálisak. Velük bővülne a skála, gazdagíthatnák a rádiók étlapját. Ezek már olyan szerzemények, amelyek hallatán a pörgős huszonévesek sem váltanának más állomásra, a magamfajta harmincasok és az idősebbek pedig kimondottan élveznék a rádióból is. (Új Szó – Szalon)

Puha József

2010. 12. 23. 8:34