Whitney Houston tíz évig a lista állandó szereplője volt. A bulvár gyakran kiteregette a szennyesét, mindenki tudta róla, hogy komoly alkohol- és drogproblémákkal küzd. Erre azt olvasom és hallom a hírekben, hogy a díva váratlanul elhunyt. Ha valamivel, ezzel tényleg lehetett számolni. (Egyébként utálta, ha dívának nevezték.)

A zeneipar – miután tizenöt évig csodásan profitált belőle – egyszerűen magára hagyta a világ egyik legjobb énekesnőjét. Ez még annak tudatában is szörnyű, hogy a saját életéért mindenki maga felel. A zenészeknek valóban nem könnyű, karnyújtásnyira vannak tőlük a számukra megfizethető tiltott szerek. A zenei élet élmezőnyéből többen, egykori élmezőnyéből sokan élnek velük. Nemrég egy, a kilencvenes évek első felében hódító énekesnő mesélt a poklok poklát megjárt korszakáról. Az egyedüllétre panaszkodott. Amint beütött a baj, a zeneipari háttérembereknek közömbös lett, csak néhány rajongó tartott ki mellette. Szomorú, hogy a zeneipar milyen gyorsan vált, milyen gyorsan dobja még a legjobbakat is, átadva őket a bulvárnak. Whitneyt most olyanok méltatják, akiket hidegen hagyott a szélmalomharca. Nem véletlenül, megint jövedelmező termék lett. A halálát követően az Egyesült Királyságban felemelték hanghordozóinak árát, amit – miután ez nagy hírverést kapott – adminisztrációs hibával indokoltak, s egy kisember vitte el a balhét. Hát igen, a zeneiparban mindenki csak egy termék, ráadásul kizárólag akkor érdekes, ha eladható. (Új Szó)

Puha József

2012. 02. 24. 10:44