A 2005-ös újjáalakulását követően neki sem sikerült a fénykort idéző új rajongótábort verbuválnia. A zenetörténet az együttesek között két kivételt jegyez: mindössze a Duran Duran és a tavaly visszatért Take That tudott kilépni a tinisztár-státusból – bár az utóbbi sikerei manapság leginkább Nagy-Britanniára korlátozódnak, a múltban viszont Európa-szerte kedvelt volt.

A Backstreet Boys először Európában futott be 1996 tavaszán, majd egy évvel később odahaza, az Egyesült Államokban is óriási népszerűségre tett szert. Az ötös fogat 2001 októberében jelentette meg a karrierösszegző, The Hits: Chapter One című válogatásalbumát, ezt követően néhány évre felfüggesztette a működését. A tagok közül közben ketten szólókarrierrel próbálkoztak. Nick Carter 2002 októberében kiadott Now Or Never című nagylemeze különösebb visszhang és számottevő eladás nélkül maradt. Brian Littrellé meg is bukott – ő tavaly májusban Welcome Home címmel keresztény zenét felvonultató albummal állt elő.

A fiúk tavalyelőtt meglett férfiakként tértek vissza, és az új generációt, a tinédzseréveikben járó fiatalokat már nem tudták maguk mellé állítani. Igaz, a megváltozott, érettebb, lassúbb zenéjükkel elsősorban nem is őket célozták meg, hanem az egykori, időközben felnőtt rajongótáborukat és a harmincas korosztályt. A 2005 júniusában megjelent Never Gone című nagylemezük ugyan szépen fogyott, de meg sem közelítette az előző albumaik sikerét. A megjelenés hetében 293 ezer példányt értékesítettek belőle az Egyesült Államokban, miközben a 2000-es Black & Blue című korongjukból odahaza már az első héten eladtak 1 millió 600 ezret.

A Backstreet Boys október végén rukkolt elő a hatodik, Unbreakable című stúdiólemezével, melyet az Inconsolable című dal harangozott be. A felvételt világszerte augusztus végén kezdték el sugározni a rádióállomások, ám nagy rotációban csak kevesen játszották. A fiúcsapat nem az eredeti felállásában tért vissza, tavaly nyáron Kevin Richardson ugyanis búcsút intett a társainak. Nick Carter, Howie Dorough, Brian Littrell és A. J. McLean úgy döntött, nem keres új énekest a helyére.

Az Unbreakable a Never Gone nyomdokain halad, leginkább zongorára épülő lírai szerzemények hallhatók rajta, kiegészítve néhány izgalmas popdallal. Összességében jobb, mint az elődje. Az USA-ban az eladási lista hetedik, Nagy-Britanniában a huszonegyedik, Németországban a negyedik helyére iratkozott fel, majd mindenütt mélyrepülésbe kezdett – az USA-ban a harmadik héten már az első százba sem fért be. A fiúk letisztult, jól hallhatóan elvárások nélküli, laza nagylemezt készítettek, amelyen pár meglepően jó szerzemény is helyet kapott (mindez nagyrészt a háttérgárdának köszönhető), ennek ellenére szinte biztosra vehetjük, hogy ez az utolsó stúdióalbumuk. (Új Szó)

Puha József

2007. 12. 04.