A Fezen egy igen dinamikusan fejlődő rendezvény, és amellett, hogy szinte minden igényt igyekszik kielégíteni, részben specifikus is marad, hisz – nem tudom, mennyire tudatosan – a headlinerek nagy része évek óta egy-egy jól behatárolható réteget ajándékozik meg orgazmikus pillanatokkal. Idén például engem, hiszem az elmúlt évek sárkányüldöző pajzsmetál orientáltsága után egyértelműen a szívem csücskét bitorló thrash került a középpontba. Persze ennek még csak elvétett nyomait fedezhettük fel tegnap, azért a magas szárú tornacipők és a Slayer felvarrók aránya árulkodott róla, kiknek is szól elsősorban az idei Fezen.

Miután gyakorlatilag körbejárta a várost, úgy tűnik a tavalyi helyszínen végre megállapodik a fesztivál. Őszintén remélem, hogy a telefonbetyárkodó nyugdíjasklub ellenére is így lesz, mert szerintem csak az nem elégedett vele, aki a „régen minden jobb volt” elvnek rendeli alá az életét. Pedig ez ugye nyilvánvaló hülyeség, a McDonald's például sosem volt jó, de nekem személy szerint a 80-as évek női intim-divatja és a pestisjárvány sem hiányoznak.

Első söröm gyanútlan kortyolgatása közben a Kistehén borzolta fel a kedélyeket macskazenéjével a Cabrio névre hallgató hangulatos csarnokkertben, így inkább a benti dobbeállást választottam háttérmuzsikának. Percekkel később viszont már kérlelhetetlenül cammogtak a Magma Rise gyapjas mamut riffjei, amik alá Bánfalvi Sándor dobosatyaúristen pakolta rendületlenül az őserejű ütemeket. Janó Misi helyére idén Füleki Sándor érkezett gitáron Hegyi Kolos mellé, így gyakorlatilag a formáció az űberkult Mood 2012-es felállásává vált. Az eleinte kissé foghíjas nézőszám ellenére sem vették félvállról a produkciót, persze ebben ennyire elkötelezett és komoly zenei múlttal rendelkező muzsikusokkal kapcsolatban semmi meglepő nincs. Vissza is kapták a bizalmat, szivárogtak be az emberek az ízes doom himnuszokat hallva, a harmadik dal környékén pedig már egy tisztességesen megtelt nézőtér élvezte a tökéletes hangzással megszólaló zenekart, akik indításként rögtön megkínáltak minket a fesztivál egyik legerősebb koncertjével.

Jó fél óra lebiggyesztett szájjal történő málhás bólogatás után átsiettem a HammerWorld sátorhoz, hogy folytassam ugyanezt. Ott ugyanis már javában köpködött az Apey & the Pea, akikről nem tudnék elfogulatlanul szólni, úgyhogy meg sem próbálom, hiszen egyik legnagyobb favoritom a borzasztó hülye névvel megvert trió. Igaz, hogy a súlyos Alice In Chains túladagolás kézzelfogható, a Black Lamb pedig a magyar Bury Me In Smoke, de a zene iránti tisztelet és alázat árad lefelé a színpadról, dalaik nagy része pedig annyira rendben van, hogy valószínűleg a példaképek is felvállalnák őket, kicsit sem baj tehát, hogy nincsen bennük semmiféle nagy megfejtés. Egyébként sem csak feltalálókra van szükség, hanem teszem azt pékekre is. Mennyivel jobban esik például egy ízletes kakaós csiga tízóraira, mint az antigravitációs hajtómű szabadalmaztatásának tervezete, nem igaz?

Ezek után eleget tettem szociális kötelezettségeimnek egy közeli pult előtt, majd a kíváncsiságtól vezérelve a grandiózus Media Markt sátor felé vettem az irányt, hogy belenézzek a géppuskakezű gitárhős, Al Di Meola szettjébe. Tényleg félelmetesen gyors a pali. Nagy kár, hogy nem grindcoret játszik. Stílusidegensége ellenére egy korábbi kollégának köszönhetően képben voltam a munkásságát illetően, és pont azt kaptam amire számítottam. Iszonyat technikás játék, finom hangzás, decens, kulturált közönség, fegyelmezett taps a dalok végén. Azon gondolkodtam, ehhez bunkó vagyok. Akinek kicsit is kenyere a műfaj, lakmározhatott rendesen, volt miből, én viszont ezt a fajta muzsikát olyan sebességgel unom el, ahogy Meola ujjai járnak a húrokon, így hiába vívta ki elismerésemet a vérprofi produkció, tovább álltam.

Belenéztem a metalcore rezidens Sleepless koncertjébe, akiknek annak ellenére van még hová fejlődniük (elsősorban dalszerzés terén), hogy láthatóan érzik és élik a stílust. Velem ellentétben. Évekkel ezelőtt megcsömörlöttem a színtérre záporozó kirakatbandáktól, akiknél valódi düh és szív helyett csak pózokat és fájdalmas ürességet látok. A Sleeplessnél a szív kétségtelenül a helyén van, és látványosan fejlődik is a zenekar, viszont sok helyen előfordulnak még klisés megoldások és néhány dalt hosszabbnak is érzek a kelleténél. Az sem segített a ráhangolódásban, hogy a nap során egyedül náluk nem sikerült eltalálni a hangzást. Mondjuk ez láthatóan szerencsére csak engem zavart és az elég nagyszámú publikum meg lett mozgatva derekasan.

Közösségi nyomásra belenéztem a Subscribe Rage Against The Machine szettjébe, ami a tribute zenekarok iránt érzett mérhetetlen ellenszenvemből kifolyólag nem kapott el maradéktalanul, hiába szeretem a megidézett bandát éppúgy, mint a megidézők anyazenekarát. Amúgy persze semmibe nem lehetett belekötni, feszes volt, mint a modellpopsi és szólt is, mint a veszedelem, a heringtanyává átlényegült csarnok pedig a forint árfolyamhoz hasonlóan hullámzott. Mivel viszont innentől már kizárólag idegen tollakkal ékeskedők szórakoztatták az arra érdemeseket, én pedig kezdtem egyre példásabban hozni a bevezetőben vázolt nulladik napi rítusokat, jobbnak láttam ha hazamegyek és rápihenek az idei Fezen számomra legvonzóbb napjára.

Ricsko

2012. 08. 02. 13:18