Így nem is tudom hirtelen mit mondjak helyette, sajnos keresnem kell a szavakat és nem csak a tequila pusztító chicanok távolmaradása okán sörbe fojtott bánatomból adódó, agykörnyéken szüntelenül cintányérokat csapkodó majomcsorda gátolja meglelésüket, de a tegnap elcsípett produkciók közül eggyel sem voltam maradéktalanul elégedett. Végeláthatatlan fikatengert feleslegesnek tartanék rátok zúdítani, így a látottak és hallottak véleményezése erőteljes öncenzúrán esik át, és csak azokról szólok, akikre ma örömmel emlékszem vissza.

Meg a Sepulturáról, akikre viszont nem éppen, de mivel az egész fesztivál egyik húzóneve volt, kénytelen vagyok néhány keresetlen szóval illetni. Percre pontosan a kiírt fél kilences időpontban csaptak a lecsóba, de világhíres sznobságomból adódóan a brazil horda egy fia Cavalera nélkül számomra olyan, mint az előbb említett alamizsna paradicsom nélkül. Indokolatlan. Akármilyen jól esett (volna) a Dead Embryonic Cells vagy az Arise világörökség részévé vált riffjeit a MÁV pályán élvezni, végig savanyú fintor ücsörgött bőszen megtépázott arcomon. Ennek oka elsősorban Derrick Green, akinek teljesen átlagos orgánuma pontosan ugyanilyen frontemberi munkával párosul. Színpadi jelenlétét ahhoz tudnám hasonlítani, mikor az egyébként eminens diák a számára legérdektelenebb tantárgyból felel a hármasért. Egyéniség és saját gondolatok hiányában felmondja a bemagolt anyagot, majd tisztelettudóan megköszöni a lehetőséget és leül anélkül, hogy bármi nyomot hagyott volna a jelenlévő fülekben. Azonban eszem ágában sincs kizárólag az ő nyakába varrni a fiaskót, hiszen az erőteljes haknibuké mellett az is zavaró, hogy ambiciózusságuk ellenére az új lemezek legjobb pillanatai sem sokkal érdekesebbek a klasszikus korongokon két dal között hallható csendnél. A végső Ratamahatta/Roots Bloody Roots duót már csak a távolból hallgatva, kicsorduló könnyekkel konstatáltam, hogy a zenekar amiért kölyökként golyót kaptam volna, mai formájában leginkább egy megbízható, ám feltűnően unott munkásembert juttat eszembe. A vége felé elővezetett Ministry feldolgozás (Just One Fix) számomra egyértelmű csúcspont volt, hisz egyedül ennél éreztem, hogy a színpadon álló férfiak nem a gyerektartásért dolgoznak éppen, hanem olyan zenét játszanak, amit szeretnek és élveznek.

Utána helyet foglaltam a Cabrio hátsó ülésén, miközben a volánnál jobbnál jobb csajok tekergették a rádiót. A Cherry Bomb egy kizárólag lányokból álló feldolgozásbanda és pont olyan, amilyennek ez alapján gondolnád. Na jó, valamivel jobb. Igazából az egyetlen hibájuk (attól eltekintve, hogy nem írnak saját dalokat), hogy hajlamosak túlvállalni magukat. A pofátlanul zseniális Clutch The Mob Goes Wild című szőröstökű himnuszát például képtelenség szőrös tök nélkül megfelelően prezentálni. A testhezállóbb daloknál viszont mindenki elégedetten kortyolgatta épp aktuális italát, és nem csak azért, mert nem akármilyen az a test.

Miután a helyi legendának számító Cadaveres De Tortugas kettévált és lett belőle egy Cadaveres meg egy Mangod Inc., én egyértelműen utóbbi mellett tettem le a voksomat, hisz azáltal, hogy gyökeresen el mert szakadni az anyazenekartól, szinte azonnal saját hangra lelt. Olyan hangra, ami most Persoczki Gábor énekes/basszusgitáros kilépésével tovább állt, így új felállás vizsgázott tegnap, borzasztó magas elvárásokkal szemben. Ha nem is ötössel, de nálam átment az összesen két alapítótaggal kiálló kvintett. Bőgőn Virág „Ales” Zoltán tölti be az űrt, és aki kicsit is képben van a magyar underground alapokkal, annak nem lehet meglepetés, hogy a Necropsiából érkezett négyhúros sikerrel teszi ezt, ahogyan Szinger Szabolcs gitárosra sem lehet panasz. A frontemberként csatasorba állított Hunyadi Zoltánnal kapcsolatban már több kérdőjel merül fel. Énekesként helytállt, bár hangja nem annyira jellegzetes, mint Persóé volt, ami főleg a régi daloknál feltűnő. Felcsendült ugyanis néhány friss szerzemény, és ekkor kelt igazán életre a csapat, a későbbiekben mindenképp ezeket erőltetném a helyükben. Zoli színpadi munkája viszont remélem érik majd idővel, átkötőin például van mit csiszolni. A Mangod nálam feltétel nélküli kedvencből újra ígéret lett, de előzetes félelmeimre rácáfolva tegnap azt mutatták, közel sem veszett ügy ez.

Ezek után bármerre jártam, kínos house ütemek és az általam mélységesen megvetett karaoke hozták rám a frászt, így jobb híján egy prémium körben történő kiadós lerészegedéssel zártam Székesfehérvár ezernegyven éves történelmének eddigi legjobb könnyűzenei rendezvényét, a 2012-es Fezent.

Ricsko

2012. 08. 05. 19:04