Ugyanekkor a napfényes Kaliforniában a Machine Head néhány évvel azután, hogy Burn My Eyes című debütáló albuma képében kihozta a 90-es évek egyik legnagyobb metál alapvetését, The More Things Change... névre hallgató második csapásával örökre bevéste magát a történelemkönyvekbe. Az akkor már rég legendának számító thrash metál pionír Testament ekkoriban jelentette meg közel harminc éves pályafutásának legbrutálisabb anyagát (Demonic, 1997). Ha valaki akkor azt mondja, hogy (relatíve) hamarosan az említett amatőr vidámparki rockcirkuszból kinövő fesztiválon ezek az előadók fognak színpadra lépni főműsoridőben a Küklopszcsigák és a Septic Pain helyett, valószínűleg a mai napig nem hagyom abba a kárörvendő hahotázást. Most meg törhetném a fejem, hogyan vezekeljek érte.

Igyekeztem nagyon, de sajnos a Cadaverest épp lekéstem, hozzávetőleg három másodpercet sikerült elkapnom belőlük. Kifejezetten sajnáltam, mert annak ellenére, hogy eleinte nem tudtam megszeretni a zenekart, mostanában rendesen megleptek. A nemrégiben szinte teljesen kicserélődött zenekar mára lemezen és élőben egyaránt beérett, és a tegnap hallott vélemények alapján ez nem csak szerintem van így.

A Subscribeot már hideg sörrel a kezemben vártam. Ők azok, akik a rajongóknak csalódást a legritkább esetben okoznak, inkább még akkor sem. Én itthon ugyan nem hallgatom őket (az első lemez beütött annak idején, a folytatások már jóval ritkább vendégek voltak a lejátszómban), élőben bármikor szívesen megnézem. A mostani alkalom ráadásul pompás lehetőséget biztosított a Veszprémi Utcazene Fesztiválon elővezetett „áthangolt” hangversennyel való összehasonlításra. Nos, annak ellenére, hogy az kuriózum értékét tekintve (is) maradandóbb élmény volt, én tőlük elvárom az őrületet, energiát és azt a katonás rendbe szedett zenei kalamajkát, ami a hagyományosnak mondható tegnapi bulin hiánytalanul megvolt. A saját slágerek mellett előkerült minden idők egyik legjobb dala, a New Noise a Refusedtól, de annak ellenére, hogy a rebellis svédeket jobban szeretem, mint más a saját édesanyját, egyedül ennél húztam kicsit a számat. Jó kis banda a Subscribe, és mondjanak bármit az irigy ajkak, teljesen megérdemelten, nagyon sok munkával lett itthon egy generáció orátora.

Nem vártam meg a Subi végét, mert egy közeli helyszínen már javában reszelt a kisalföldi Göteborgból érkező Casketgarden. Nem ma kezdték szittyaföldre importálni a nemes svéd acélt, közel egyidősek a Fezennel. Sajnos nem annyira ismertek itthon, mint indokolt volna, a nemzetközi vérkeringésbe bekerülve viszont alkalmanként megkapják az őket megillető elismerést. Remélem egyszer kellő figyelem fog rájuk irányulni, bár abban nem vagyok biztos, hogy ők maguk nem tesznek erre magasról. Mindenesetre a gyanútlan közönség arca a viszonylag halk megszólalás ellenére is véresre lett ráspolyozva.

A Cadaveres mellett egy másik nagy átváltozóművész, az Insane is tiszteletét tette tegnap, újabbnál is újabb felállásban. A ropogós Concord The World lemez az eddigi legjobb anyaguk, mondom ezt úgy, hogy a rajta hallható zene egyértelműen nem nekem szól. A basszusgitárosból frontemberré avanzsált Berci ilyen minőségében éppúgy hibátlan mint énekesként, maximális respekt illeti. Ha hordanék bugyit (és a hozzávetőleg hetvenezer Celsius-foktól nem), refrénjeitől biztos benedvesedett volna. A Blind Myselfből átigazolt Zahorán Csaba bőgős tökéles választás, kiállása, játéka és brutális háttérvokáljai olyan sokat adnak a zenekarnak, mint Bono az afrikai gyerekeknek. Be kell ismernem, az Insane jelenleg egész egyszerűen kurva jó, és ez az év egyik legnagyobb meglepetése számomra.

Utánuk leporoltam elegáns frakkomat, kifényesíttettem drága bőrcipőmet és megigazítottam cilinderem, hogy megjelenésem makulátlan legyen a Testament miséjén. A Slayer mellett ők minden idők leghitelesebb thrash csapata, akik soha nem változtattak drasztikusan stílusukon, és sosem hoztak ki igazán rossz lemezt. A koncert előtt néhány nappal kiadott Dark Roots of Earth kezdőnótájával (Rise Up) színpadra robbanó ötös kivégzett. Chuck Billy, aki magánemberként a rákot, zenekara élén pedig az elmúlt három évtized összes zenei trendjét legyőzte, ötven éves korára sem veszített pozitív kisugárzásából, hangja pedig ma is hibátlan, még ha a magas tartományokba nem is merészkedik oly’ sűrűn, mint rég (gonoszan megjegyzem, nem bánom). Érkezett egy kíméletlen kombó az alsó hangon is alapműnek számító The New Orderről (címadó és The Preacher, később pedig legnagyobb kedvencem, az Into The Pit is előkerült a lemezről), és nekem több nem is kellett a boldogsághoz. Pedig volt. Az új lemez pazar címadóját mondjuk egy technikai malőr félbeszakította, néhány percen belül visszatértek a klasszikus Practice What You Preach-el, amit azonnal követett a thrash metál négyperces manifesztuma, az alapvetés Over The Wall. A ráadásblokkban az új lemezen vendégeskedő Lamb Of God frontember Randy Blythe abszolút érthetetlen csehországi bebörtönzésére utalva „Free Randy!” felkiáltással belecsaptak kedvenc lemezemről (The Gathering, 1999) a D.N.R.-ba, majd ugyanerről elhangzott a 3 Days in Darkness, aztán The Formation of Damnation, és viszlát. Kaján vigyorral az arcomon indultam újabb sörért, megkaptam amiért jöttem. Az sem zavart, hogy Gene Hoglan ütősfenomén lábdobjai végig elnyomták Alex Skolnick és Eric Petersen gitárjait, pedig amit ők játszottak, arra nincsenek szavak, nem is keresek. Ha itt véget ér a Fezen, én már elégedett vagyok.

Amikor a Machine Head szóba kerül, mindig megkapom, hogy sznob vagyok. Teszem hozzá jogosan, hiszen ha nem is az első demók előtti próbákra, de maximálisan az első két lemezre esküszöm. Nem azt mondom, hogy rossz amit azóta csinálnak (bár a tavalyi Unto The Locust úgy száguldott el mellettem, mint gyorsvonat a Pusztapói állomás mellett), mert kétségtelen, hogy hangszeres tudás tekintetében rengeteget fejlődtek és Robb Flynn is megtanult énekelni, csak kérdés, hogy ezzel mennyire jártunk jól mi, hallgatók? Én például semennyire, ugyanis kifejezetten zavar, hogy előbbit folyamatosan az orrunk alá dörgölik, arra meg igazán kíváncsi volnék, van -e olyan ember a Földön, akinek a Machine Headről a kitörölhetetlen énekdallamok jutnak eszébe, nem pedig az elementáris erő, amivel bolygókat lehetne mozgatni? A program az utolsó lemezekre épült, és előbbi véleményem tükrében ellentmondásnak tűnhet, hogy egész egyszerűen hibátlan volt. Élőben működik minden riff, Flynn pedig egyszemélyes intézményként úgy irányítja a publikumot ahogy senki más, tökéletes zenekarvezető, ami mástól ciki az tőle példátlanul hiteles, legszívesebben megöleltem volna minden alkalommal, mikor hozzánk szólt, vagy sört dobott közénk. Az új lemezes The Darkness Within a zene iránti szeretetről szóló monológ nélkül is csúcs lett volna, de ezzel együtt libabőr volt vastagon. Itt jegyzem meg, amit Dave McClain összekalapál a cájg mögött, az embertelen. A kedvemért előkaptak néhány klasszikust, rögtön másodikként például az Old hatására kerültek kényes foltok a nadrágomra, de igazi meglepetésként felcsendült a Ten Ton Hammer, és bár a Supercharger lemezt nem komálom, az arról elővezetett Bulldozer is ütött, mint a bespeedezett ketrecharcos. Ők is felszólaltak Randy Blythe mellett, és az Aesthetics of Hate-et az ő szabadságának címezték. A végén a hipersláger Halo-t követően a kötelező Davidian adta meg a kegyelemdöfést, majd elsiettem könnyíteni magamon, mert hiába gyötört a vizelési inger a harmadik perctől fogva, se Isten, se ember nem tudott volna rávenni, hogy otthagyjam ezt a bulit. Mondanám, hogy év koncertje, de azt a címet pár nappal korábban galád módon elorozta a Red Fang a budapesti Dürer Kert színpadán.

Ezek után fejest ugrottam a társasági élet legpenetránsabb bugyraiba, hisz rekord mennyiségű ismerőst vonzott ide a Gépfej az ország legkülönbözőbb pontjairól. Sokszor gondolkodom rajta, hogy melyik korban és hol élnék legszívesebben, a 30-as és a 60-as évek például mindig vonzottak. Most azt mondom, pont itt és ma. Mert most járt a Machine Head és a Testament a szülővárosomban, ha pedig ez eszembe jut, a szívem felrobban.

Ricsko

2012. 08. 03. 15:10