Sajnos hétköznap volt a koncert, és a belépő sem volt túl pénztárca-barát, ezért inkább az olcsóbb lelátók teltek meg, a küzdőtér meg alig 1/3 kihasználtságú volt, ami elég furcsa összképet festett. Máig nem tudom ki volt az előzenekar, de nem is érdekel, mert szar volt. A profizmus 1. jele: másodpercre pontosan 9 órakor kezdődött a show. Gondosan időzített függöny lehullás, és berobbant a zenekar. Fred közel lemez minőségben énekelte a számokat, ami kellemes meglepetés volt. A profizmus 2. jele: A színpad és fénytechnika világszínvonalú volt! Minden egyes pillanathoz tökéletesen megkomponált fényjáték társult, robotlámpa hegyekkel, ami nagyban emelte az egész koncert hangulatát. Le a kalappal!
Nagy részben az új album, Results May Vary számait nyomták, nyilvánvalóan, de volt egy meglepetés Nirvana szám is, a You Know You're Right! Ez igen! Az elején elég feelingtelen volt maga a zenekar, de szerencsére nem ült le a hangulat, hanem fokozatosan ők is felpörögtek. A George Michael féle Faith feldolgozás is dobott ezen egy lapáttal. Az egész show akkor került tetőpontjára, amikor Fred egyszercsak a küzdőtér közepén jelent meg, inkognitóban, és onnan kezdett el énekelni (már nem emlékszem melyik számot, mert épp a paparazzi fotók készítésével foglaltam el magam). Ebben a pillanatban a közönség körbefogta, de ő csak ment az ember tömeg közepe felé, amikor is felkapták, és körbevitték az arénában. Ez Fred szokásos show eleme, ami most is nagyon jól működött, és onnantól kezdve még a kritikusabb emberkék is elismerően bólogattak. Ezt követte "az én színpadom a te színpadod" akció, amikor a kétszáz kilós biztonsági gorilla felrángatott vagy 8-10 lányt a színpadra, ahol lehetett szabadon riszálni, mindenféle koreográfia nélkül. Ezután volt Behind Blue Eyes természetesen, így ezzel majdnem minden nagyobb sláger el is hangzott. A Takács Tamás fazonú Mike Smith gitáros, és a LED-ekkel felkonfigurált basszusgitárt nyúzó Sam Rivers lecövekelve pengették végig a műsort, amerikai stílusban, nem vitás, de azért igazán megizzadhattak volna jobban is a kedvünkért. A magyaros nevű John Otto nem egy kegyetlen tudású ütős, de azért a dobszerkója az nagyon rendben van! Összefoglalva, nem a zenészi tudással nyűgöztek le minket, de ez itt nem is volt érdekes. Mindenesetre beigazolódott hogy Fred Durst nélkül nincs Limp Bizkit!
A koncert pontban 22:30-kor ért véget. Terem világítás már felkapcsolva, tömeg távozik... de ekkor hoppsz, hirtelen visszajöttek a srácok, és lenyomtak még 3 számot, köztük a Rollin-t is, amit azért hiányoltam volna, mivel fogadást is kötöttünk rá, hogy ezzel fejezik be! Ezzel a ráadás blokkal még negyed óra plusszt kaptunk, amivel azért mégiscsak kerekebb volt az élményt!
Kár, hogy az Arénás bulik többsége sokak számára nem megfizethető, főleg ebben a koncert dömpingben ami ezt a 2004-es évet jellemzi, és még csak március van.

Gab

2004. 03. 28.