A lényeg, hogy ezúttal sikerült egy igazán szomorkás, sok helyen doom metal-hoz közelítő dalokból álló albumot kihozniuk. Ha a zenekar a Black Sabbath-ot említi hatásként, akkor én ehhez hozzá tenném a Type O Negative nevét is, melyet kortárs zenekarként nyilván ciki lenne párhuzamba hozni, de 1-2 témában, résznél megtévesztő a zenei hasonlóság. Amúgy az imént említett banda is erősen merít a Sabbath megoldásokból, de ez most nem lényeg.

Ebben a hozzáállásban 9 dalból sikerült a HIM-nek 48 percnyi játékidőt összehoznia, ami már önmagában ellenmegy a populáris irányoknak. Az meg hogy hosszú gitárszólókat hallani, helyenként progresszív átmenetekkel, az meg egyenesen meglepő a bandától, de cseppet sem negatív értelemben. Hallani azért szokásos rádióbarát dalokat is, de ezek aránya most kevesebb, mint az előző lemezeken.

Lehetne mondani, hogy a zenekar ezzel az albummal próbálja megtalálni - az egyesek szerint elveszettnek vélt - becsületét, és bele is lehetne magyarázni mit-miért variálnak, csinálnak, de a Venus Doom mindentől függetlenül egy jól sikerült, érett album lett.

Gab

2007. 10. 15.