Jó munkához idő kell – tartja a mondás. Nos, Christina Aguilera új nagylemezét hallgatva kijelenthető, olykor a rosszhoz is. Az énekesnő két évig dolgozott negyedik sorlemezén, ám a három felvezető mellé összepakolt 15 szerzemény vagy túlzásba viszi a sikerreceptet vagy épp ellenkezőleg, a középszerű környékén teljesít. Hiába a hírnév, az új dalokból a kereskedelmi rádiók sem kértek, ami azért is szerencsés, mert így a sikertelenség másokat sem késztet hasonló produkcióra.

Az egyórás anyagot indító címadó dal refrénjével nem volna gond, ám minden mással igen: a zakatoló elektronikus felütés annyira szokatlan, hogy az ember könnyen hiheti azt egy pillanatra, megbolondult a hangrendszere. A hangtorzítások és a vokális teljesítményt egyáltalán nem igénylő verzék illenek a kifejezetten idegesítő „zenei” kísérethez. A folytatásnak szánt Not Myself Tonight elektro-kvartyogása szintén nyugtalanító, ám ezúttal a refrén sem működik, egyedül a ritkán érvényesülő szinti-dallam értékelhető. A Woohoo ugyan működik, más kérdés, hogy ehhez Kovács Kati egy korábbi slágerét kellet kölcsön kérni (az Add már Uram az esőt című dal egyébként idén BanDJ egyik egyvelegét is erősítette). Az Elastic Love-val viszont vallatni lehetne, annyira szörnyű, a szexuálisan túlfűtöttre vett Desnudate-ba pedig mindent bepakoltak, ami a dal szexuális vonalát erősíti. Latinos szövegek, kéjes sóhajok, döngető ütem: ám mindez olyan erőltetetten és mesterkélten hat, hogy az ember egy percig sem hisz az egészből semmit, oda az illúzió.

A Glam kapcsán nehéz eldönteni, hogy egy Madonna imitátor vagy egy rágógumi-poppal a showbizniszbe betörni készülő leányzó énekel, mindezt csak a háttérvokálból olykor-olykor kirobbanó, hamisítatlan Christina Aguilera énekrészletek cáfolják, ám ez ahhoz képest meglepően ritka, hogy egy Christina Aguilera albumról van szó…

A Prima Donnában viszont van valami. Valami ismerős: egy kis múltidézés az énekesnő 2003-as nagylemezéről (Fighter), némi dallamvilág a konkurens P!nktől (Get The Party Started) és az egykori The Jacksons-tól (Can You Feel It) – többek közt.

Akinek nem lett volna elég az audioszexből, annak a Woohoo szövege és a Desnudate „effektjei” után itt a soulos szerelmeskedés reggelire-kínálat, a Sex For Breakfast, ami valahogy George Michael zenei világát idézi, mégis felejthető. Mindezek után a Lift Me Up kifejezetten kellemes meglepetés, de ugyanígy a füstös bárok hangulatával átitatott All I Need és a finomabb zenei műfajok közé sorolható, mégis nehezen kategorizálható I Am is szokatlan alkotás a lemez első felében sorakozó rettenetek után. A You Lost Me-ből tizenkettő egy tucat, az I Hate Boys és a My Girls egyaránt illúziórombolók, a zárásnak szánt, káromkodással megspékelt Vanity pedig szánalmasan igyekszik a Moulin Rouge! betétdalaként működő Lady Marmalade-hoz felnőni, persze eredménytelenül.

Köszönjük Christina, kettes.

Tracklista:
1. Bionic
2. Not Myself Tonight
3. Woohoo (közreműködik: Nicki Minaj)
4. Elastic Love
5. Desnudate
6. Love & Glamour (intro)
7. Glam
8. Prima Donna
9. Morning Dessert (intro)
10. Sex For Breakfast
11. Lift Me Up
12. My Heart (intro)
13. All I Need
14. I Am
15. You Lost Me
16. I Hate Boys
17. My Girls (közreműködik: Peaches)
18. Vanity

Balajti Péter

2010. 09. 12.